Az élni akarók, akiket nem lehet eltiporni! (első része a beszámolónak)

szpek a gyerekekLátogatás társadalmunk egyik ’nem kívánatos’ közösségénél

2021.07.30-31.

Ügyeletes munkacsapatunk kétnapos ózdi, illetve hétesi látogatáson vett részt.

A ’kiruccanás’ nem volt se könnyű, se egyszerű. A hőmérséklet 36-38 C°- körül, tűző nap, por, árnyék meg sehol. Ha lett is volna, felüdülést az sem hozott volna, a nyomott levegő igazi szauna állapotokra emlékeztetett.

Péntek lévén gondolná az ember, hogy nyüzsgés meg minden, de nem. Csendes, vihar előtti hangulat az üres utcákon. Olyan „Macska a forró bádogtetőn” (1958) érzésed van, érzed a nyomást a levegőben.

Vendéglátónk részéről igazán kedves fogadtatásban részesültünk. Kicsit kipihegve és friss vízzel feltöltődve, elindultunk egyik célunk felé, amiért megtettük a több mint háromórás autóutat.

Civil szervezetként, tevékenységünk középpontjában egyetlen feladatot vállaltunk fel magunknak, a Feltétel Nélküli Alapjövedelem bemutatása, megismertetése és népszerűsítése az országban. Elérni, hogy a mindenkori kormány mielőbb bevezesse. Egyesületünket 2011-ben ezért alapítottuk meg és most ünnepeltük 10 éves fennállásunkat.

Kedves ismerősünk meghívása arra irányult, hogy meg-, és bemutassa nekünk, hogy milyen az élet messze a fővárostól, messze Pest megyétől, valahol a Bükkben, egy vidéki városban, Ózdon. Ahol már fogható, a magyar ’királyi’ adó mellett, a szlovák rádió is – ha valószínűleg nem is sokan értik –, amely legalább megadja azt az érzést, hogy van más is, mint amivel az emberek agyát hipnotizálják. Azért jöttünk, hogy megismerjük és rálátásunk legyen az itteni emberek életére, azokéra, akiket legszívesebben nem is létező csoportnak bélyegeznének meg. Hogy kik???  Hát akkor kezdjük: a kormány, az országos pártok, a megyei és városi politikusok, az egyházak, cigány kisebbségi képviselők fent és lent. Folytassam???

Tehát, délután 3-ra érkeztünk ki Ózdon Hétes telepre. Még nem igazán értettük, hogy itt egy külön településről beszélünk-e, vagy Ózd egyik kerületéről. Mindenesetre, a polipszerűen terjeszkedő város emberek által már rég nem lakott területein áthaladva, a kihalt, kipusztult, elgazosodott, a múltban ipari gyártelep épületei között, kézzel működtetett sorompós vasúti átkelőn haladva vezetett az utunk kifelé, ahol aztán már meglehetősen tépett volt az út maga is.

Aztán egyszerre csak eldugott háztetők magasodtak ki a zöldből, mintha legelésző elefántok háta látszana. Hát ezt hívják Hétes telepnek. Natúrszépségnek neveznénk, ha nem rejtene annyi emberi tragédiát, szomorúságot, szegénységet és kilátástalanságot.

A telep egy kis zárt völgy, amit akár nevezhetnénk ’Édenkertnek’ is, ha nem ismernénk a körülményeket. Így viszont ismét egy filmre hivatkozunk, az 1959-ben készült „Ben Hur” elszigetelt ’lepratelepe’ villan fel az emlékeinkben. Ide még a szemetes autó sem jön be, hanem a közel 400 lakosú (!) telep lakóinak kell a zsákokat, kukákat (már akinek van), kivinni az út elejére, s megvárni amíg a kukásautó megérkezik, kiüríti a szeméttárolókat – mert vigyázni kell, nehogy lábuk kelljen. Mind ezért busás havi összeget kell fizetniük, hogy hóban, sárban, várják a szemetest. Az itt lakó embereknek évente 60-70 ezret kell fizetniük ezért a „szolgáltatásért”.  

Eközben például egy adott családban a havi fix, biztos jövedelem a számtalan végzetes betegséggel küszködő édesapa havi 60 ezres nyugdíja és a 7 éves kisfiú után járó 13 700 Ft. családipótlék. A 7 tagú család a teljes létbizonytalanságban kénytelen élni. Egészségügyi támogatás nincs, a dolgozni képes családtagok csak akkor tudnak dolgozni, ha adódik valamilyen alkalmi munka és, ha azt ki is fizeti a munkaközvetítő és nem tűnik el a nap végére, amikor ki kellene fizetnie a munkásokat. Mert bizony sokszor van az úgy, mint éppen akkor is amikor mi ott voltunk, hogy a fiatalember hazajött, de a 12 ezer forintos napi bért (!) nem kapta meg, mert hát eltűnt a munkába toborzó emberke. Igen, ilyen is van, nem is ritkán. Az pedig, hogy az emberek hogyan kerülnek haza ebbe a világtól elzárt telepre, az a kutyát sem érdekli. Pedig csak akkor tud valaki dolgozni, ha el is jut a munkahelyére. Ahhoz pedig, mint mindenhez, pénz kell.

Megérkezve a telepre, csodálatos emberek fogadtak bennünket. Mosolygós, ragyogó szemű, szép arcú, fiatal asszonylányok. Pillanatok alatt minden a helyére került, s kezdődhetett a „Játszunk Együtt Hétesen”avagy „Július búcsúztató”egy színes kavalkád gyerekekkel – ez volt a beharangozott programunk címe.

Bevallhatjuk titkon és őszintén, hogy időnként könnyes szemmel néztük a csodálatos kis csemetéket, akik gyermeki tisztaságukban, önfeledten még gyerekek lehettek, lelkileg talán még nem sérültek meg a külvilág gyarló, önző és elítélő viselkedésétől. Jó volt látni, hogy ebben a korban még minden lehetséges számukra. Bár elkerülhetők lennének a rövidesen őket is érintő kiközösítések, megvető, méregető, gyűlölködő tekintetek!

Azon a kérdésen is elmorfondíroztunk, hogy vajon mitől lesz a cigány az, amit rámondanak, s melyik van/volt előbb. Azért lesz az ami, mert mondják, vagy azért mondják, mert az ami?  Egyáltalán mi az ami és mi az ami nem? (ha cigány akkor lop, csal, hazudik, vagy aki lop, csal, hazudik, az csak cigány lehet). Lehet, hogy ezeket az öröklött negatív gondolatokat, gyűlölködéseket – mert ugye mindig kell valakit gyűlölni – azért tápláljuk és ápoljuk, hogy jobb legyen a saját lelküknek/májuknak? Ez segíti a gyenge jellemű embereket erősnek látszani? Micsoda pszichojátékot űznek itt a másik rovására? Egyáltalán elgondolkodtunk mi már ezen? Mi lenne, ha valakik pont a ’mi fajtánkat’ nem szeretnék, s ellenünk indítanának gyűlölködő hadjáratot?!

Kérdés kérdés után, gondolatok gondolatok után – közben sírunk, nevetünk, beszélgetünk, hallgatjuk a történeteket és elszörnyedünk azon, hogy hogyan bánhatunk így embertársainkkal?

Aztán megint egy újabb játék következik mai akusztikai felvétel régi cigánydalokból. Mi leragadtunk az anno nagyon kedvelt Kovács Apollónia, Madarász Katalin és Gál Gabriella, Horváth István által előadott csodálatos számoknál és zenekari kíséretnél. Hát most majd megszokjuk a mai formát. A gyerekek imádják és önfeledten táncolnak, mi is kedvet kaptunk és pár percig együtt roptuk a telep apraja-nagyja gyerekeivel. 

Az idő gyorsan elszállt, amit tudtunk megosztottuk/szétosztottuk és picit lepihenve a hűs, szépen berendezett tisztaságtól ragyogó egyik házban egy kis érdeklődő ’koszorúnak’ beszéltünk a feltétel nélküli alapjövedelemről. Megható volt az érdeklődés, amire a sok kérdésből is következtetni lehetett.

Nagyon meghitt hangulat alakult ki, amit valamilyen formában folytatni szeretnénk majd, valószínűleg Somi Judit kapcsolati társunkon keresztül – L. Tumenca - Veletek Egyesület,  https://www.facebook.com/Tumenca-Veletek-Egyes%C3%BClet-110751600838691/videos/?ref=page_internal. Amit ugyanis Judit itt ki- és felépített emberi kapcsolatokat, az óriási. Pedagógusi és vezetői készsége már azon is érezhető volt, ahogy a hétesiek fogadták, s amilyen tisztelettel és szeretettel vették körül. Emeljük meg a kalapunkat Judit előtt!

Igen, itt tenni kell, mert nem szabad engedni, hogy az emberek tovább csússzanak egyre lejjebb és lejjebb. Hiszen ezek az emberek naponta bizonyítják, hogy élni akarnak és a Hétes az otthonuk. Ilona már vagy 50 éve él itt. Ami óriási teljesítmény egy írni nem tudó, sok gyerekes családanyának, aki mindent megtesz azért, hogy összetartsa és gondoskodjon a családjáról. Egyik lánya Rita, okos, temperamentumos leányzó, aki az egyetlen a családban, aki a 8 általános mellett egy szakmát, a varrást is kitanulta. Hát igen, kitanulta, de gépe nincs, és állása sincs. Jelentkezett takarítani egy 50 ezer forintos állásra, de amikor látták, hogy sötétebb a bőre, mint az irodai dolgozónak, akkor még erre az állásra sem tartották méltónak. Na most erre mit lehet válaszolni???

Ugye azt mondjuk, hogy Magyarországon nincs diszkrimináció, nincs rasszizmus. Így gondolkodni csak az képes, aki szemellenzőt visel. S hát bizony a lakosság nagy többsége minden bizonnyal a legkülönbfélébb szemellenzőben közlekedik, ha nem veszi észre, hogy mi történik Hétesen, Ózdon, meg az ország többi zegében-zugában. Jó lenne, ha az emberek elég bátrak lennének ahhoz, hogy kilépjenek Budapest határain kívülre és nyitott szemmel járnának, félrecsapott szemellenzővel.

Bár, amikor szombaton délelőtt kimentünk az ózdi piacra és szóba elegyedtünk a helyi árusokkal vagy vásárlókkal, ha szóba hoztuk a cigányságot… hát verbálisan ugyan, de súlyos arcul csapásokat kaptunk.