Irány a Feltétel Nélküli Alapjövedelem! - Munka alapú szégyenünk

Szociálisan, mentálisan szétesőben az ország, olyan társadalmi légkör alakult ki, amelyben kizárólag az egyént teszik felelőssé sorsának rosszra fordulásáért. Ennek tipikus megnyilvánulása az úgynevezett munka alapú társadalom körüli közbeszéd.

A társadalmak működését szabályozó legfontosabb tényező hajdanán a vallás volt, majd ezt a funkciót az ipari forradalom után fokozatosan átvette a munka. Mára a helyzet alapvetően megváltozott. A rendszerváltás után először megszűnt a nagyipari munkásság, majd a munkásság létszáma fokozatosan csökkent, és gazdasági súlya is sokat veszített a korábbiakból. Egy modern gazdaság már nem elsősorban a munkán alapul, hanem az értékteremtő képességén. Ez viszont a tudásra épül, amely egyre nagyobb hozzáadott értéket képes termelni. A társadalom alapját annak szabályozott működése teremti meg, amelynek hiányában eluralkodik a káosz.

A munka alapú társadalom kiötlői vélhetően úgy gondolták, ez találkozni fog a nagy tömegek értékeivel. Ennek van is realitása, hiszen az emberek sohasem szerették az „ügyeskedőket", "a spekulánsokat”, a munka nélkül meggazdagodottakat, vagy azokat, akik „lusták, a társadalom nyakán élősködnek”. De ha megnézzük a munka alapú társadalom összetevőit, árnyalódik a kép.

A mindenki számára elérhető munka illúzió. Ha ez nem lehetséges piaci alapon, akkor az állam megteremti ennek feltételeit közmunka által. Ennek értékelése minden diszfunkciója ellenére azért nehéz kérdés, mert jelentősebb társadalmi csoportok számára ez az egyetlen megélhetési forrás. Romboló hatását látjuk, amikor egy munkavállaló és egy közmunkás egymás mellett dolgozik: ugyanazt a munkát végzik, de a közmunkás csak közmunkabért kap – pedig sokszor többet dolgozik. A közmunkának kicsi az értékteremtő képessége, és sokszor megfosztja az abban résztvevőket attól, hogy nagyobb értékű munkához jussanak.

A munka alapú társadalom azt is jelenti, hogy aki nem rendelkezik munkaviszonnyal, azért kizárólag ő a felelős, ezért viselje minden következményét. És mi van azokkal, akik önhibájukon kívül nem képesek jelen lenni a munkaerő-piacon? Az üzenet világos: csak az számíthat a közösség támogatására, aki megérdemli.

A munka alapú társadalom azt is jelenti, hogy annál jobb, minél korábban kezd dolgozni a gyerek. Ennek érdekében a tankötelezettség lecsökkent 16 évre. Ez sajnálatosan összecseng a nyomor szintjén, a szegénykultúra értékei szerint élő családok elvárásaival, miszerint a gyereknek minél hamarabb munkába kell állni, mert nem tudják eltartani, kell a bevétel a családi kasszába.

Ez természetesen együtt jár a befejezetlen iskolai végzettséggel, sokszor a nyolc osztály hiányával. Vagyis a nyomor újratermelődése, mégpedig halmozott újratermelődése látható. Ezektől a gyermekektől a munka alapú társadalom elveszi az esélyt a legcsekélyebb mobilitástól is. Pedig tudjuk, hogy az általuk végzett munkának nagyon alacsony az értékteremtő képessége. És most tovább fokozódik a nyomás a korai munkavállalás előmozdítására. A fiatalokat megillető adókedvezmény bevezetése újabb eszköz ezen társadalmi csoport kasztosodásának elősegítésére.

Szociális munkásként másképpen látjuk a világot, hiszen ismerjük azokat az életutakat, amelyek nem felelnek meg a munka alapú társadalom elvárásainak. Látjuk például, milyen emberfeletti küzdelmet folytatnak a több gyermekkel egyedül maradó anyák, akik száma egyre növekszik. Fizetni az albérletet, sorban állni bölcsődei férőhelyért, hozni-vinni a gyerekeket, rohanni a munkába, akár betegen is. („Ha sokat vagyok beteg, könnyen kirúgnak, de a táppénz is kevés, ezért még a beteg gyereket is elküldöm az iskolába, amiért mindenféle rossz anyának elmondanak, feljelentenek a gyámügyön” - mondja egy anya.)

Könnyen szétesnek családok, mert szétesett a társadalom is. Egy „közösségi társadalomban” működik a szolidaritás, ott minden ember egyformán fontos. Hova menekülnek az anyák? A telefonjaik tele vannak társkereső oldalakkal, néhány napos ismerkedés után költöznek oda, majd két hét múlva tovább, a másik kapcsolatba. Ezek a kapcsolatok nem érzelmi kötődésből, hanem gazdasági kényszerből köttetnek. A társadalom pedig lenézően kezeli ezeket a sorsukért küzdő embereket, sok megalázást kell átélniük, pedig ők csak élni szeretnének és nevelni a gyermekeiket. És kapják a fenyegetéseket, hogy el fogják venni a gyermeküket, ha nem tudnak megfelelő körülményeket biztosítani számukra.

Igen, ezek a gyermekek „rosszak”, hiányzik az életükből a biztonság, a kiszámíthatóság, a nyugalom. Az iskola nem tud mit kezdeni velük, ezért szívesebben látják őket a kapun kívül, és ezzel a sorsuk el is dőlt. A nyomorban élő lányoknál látjuk a korai „férjhezmenést” és a gyermekvállalást. Ma már találkozhatunk 12, 13 éves gyermekekkel, akik saját gyermekeiket tolják a babakocsiban. Nem azért szülnek ilyen korán, mert a szüleik ezt tanácsolták nekik, vagy mert tudatosan így tervezték meg az életüket, hanem a helyzetükből ez következik. Azt láttuk alig egy emberöltővel ezelőtt, hogy amikor jobban ment a családoknak, lecsökkent a gyermekvállalás, és később születtek meg a babák. Ezek olyan trendek, amelyek nem tudatos döntések eredményei. Ezekből látható, hogy a társadalomnak milyen nagy felelőssége van abban, hogyan alakulnak az emberi sorsok, milyenné válik az ország. Mert most „felelősségi” társadalmat látunk: mindenki maga felelős saját sorsának alakulásáért, annak megváltoztatásához nem kap megfelelő segítséget, esélyt.

Mit jelent a munka alapú társadalom eszméjével szembeállított „segély alapú társadalom”? Azt biztosan nem, hogy segélyekből bárki képes legyen megélni, gyermeket nevelni. Ilyen helyzet hazánkban soha nem létezett. A családi pótlék, a gyes biztos bevételt jelent, de semmire nem elég. A segélyezés olyan mélyponton van, mit talán soha korábban. Magától a segély szótól is elborzadok, Illyés Gyula szavai jutnak eszembe: magyar, aki „egy nyomorult, éhező vagy jogfosztott láttán saját magát is sértve érzi, emberi, magyari mivoltában…” A segély szó megalázó, sérti az emberi méltóságot. Ha valakit a közösség hozzásegít az emberhez méltó élethez, az nem segélyezés, hanem a közösség szolidaritásának kifejezése annak érdekében, hogy a másik képessé váljon megőrizni emberi mivoltát, és nem utolsó sorban munkaképességét. A munkaképesség megőrzése az egész közösség (társadalom) érdeke. A nyomor, a tartósan alacsony jövedelem olyan romboló hatással van bárkire, hogy abból akkor sincs kiút, ha később jobb idők jönnek. Naponta látjuk a kezeletlen, tartós betegségekben szenvedő, foghiányos, mentális zavarokkal küzdő embereket, akik minden esélyüket elvesztették a munkaerő-piaci megjelenésre.

Már a társadalom is érzékelheti e problémák következményeit, az agresszió, családi, párkapcsolati erőszak növekedését, az intoleranciát, az életöröm hiányát, a kirekesztő megnyilvánulásokat, az irigységet, a kárörvendést, a másoknak való „beszólásokat”, a bódulatba menekülést, az előítéletek növekedését, a szolidaritás csökkenését. A felmérések is mutatják, hogy a magyar emberek Európa legboldogtalanabbjai közé tartoznak. Pedig most volna lehetőség egy igazi közösségi társadalom megvalósítására, amelyben a kirekesztés helyett a szolidaritás, az elfogadás, az esélyek kiegyenlítődése az úr, amelyben mindenki jobban érezné magát, ami büszkeséggel tölthetne el „magyari” mivoltunkban.

Megjelent a lap 2021. február 21-i számában.

*   *   *

Lázár András

Lehet

„A felmérések azt mutatják, hogy a magyar emberek Európa legboldogtalanabbjai közé tartoznak. Pedig most volna lehetőség egy igazi közösségi társadalom megvalósítására, amelyben a kirekesztés helyett a szolidaritás, az elfogadás, az esélyek kiegyenlítődése az úr, amelyben mindenki jobban érezné magát, ami büszkeséggel tölthetne el „magyari” mivoltunkban.” – írja Takács Imre „Munkalapú szégyenünk” című kitűnő cikkében.

Folytatom a gondolatot: most volna lehetőség, ha a demokratikus ellenzék pártjai közös szociális programjukba felvennék, és a győzelem után fokozatosan bevezetnék a Feltétel Nélküli Alapjövedelmet.

Megjelent a lap 2021. március 2-i számában.